Fõ tartalom

Lukács Nikoletta a 108. osztály tanulója, 2016. május hónapjában Baktalórántházán az Észak-magyarországi Rendészeti Tehetségsegítő Tanács Regionális Tehetség Napján az MRSZI tanulói közül kitűntetést, elismerést kapott. Az elismerésre kitűnő tanulmányi eredménye, sportsikerei és kiemelkedő közösségi munkája alapján terjesztette fel a Miskolci Rendészeti Szakközépiskola bizottsága. Ebből az apropóból készítettük vele az alábbi riportot:

Hogyan és milyen körülmények között jelentkezett az iskolánkba? Mi volt az, ami miatt a rendészeti pályát választotta?

Lukács Nikoletta: A Debreceni Egyetem szociálpedagógiai szakán, nagyon sok levelezős hallgató rendőrrel találkoztam és ismerkedtem meg. Valószínűleg a velük való párbeszéd terelt ebbe az irányba, bár ha az emlékeim nem csalnak már a gimnáziumban is gondolkodtam azon, hogy eljövök ide Miskolcra, de előtte mindenféleképpen felsőfokú végzettséget akartam szerezni. A szociálpedagógia roppant komplex képzést és tapasztalatot nyújtott. Ezért tetszett meg. Drogosokkal, alkoholistákkal, egyéb deviáns magatartást folytatókkal és gyerekekkel is foglalkozik és még nem alakult ki bennem egy teljesen egyenes és világos út, hogy én tulajdonképpen mit is szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni. A főiskolai tanulmányaim első, vagy a második évében - már nem tudom pontosan - beálltam önkéntes katonának. Nagyon megtetszett a bajtársiasság, az egyenruha, a fegyver, meg úgy általában ez az egész. Később kiképző lettem. Akkor már tudtam, hogy nem szabadulok az egyenruhától. Formálódott a sorsom, mint egy hógolyó.

A tehetségek köztünk járnak A tehetségek köztünk járnak

És ebből lett a lavina?

És ebből lett a lavina, igen. Elvégeztem a főiskolát, egy évet dolgoztam. Albérletben laktam, a magam ura voltam. Itt van előttem az a februári reggel. Felébredtem, sütött be a nap, és azt mondtam magamban "én jelentkezek rendőrnek". Most pedig már itt ülök és interjút adok.

Ha történetesen aznap be van borulva, akkor mi történt volna?

(Nevet) Természetesen akkor is itt kötök ki. Ez csak afféle égi jel volt. Jelzés egy ingadozónak.

A tehetségek köztünk járnak

A rendészeti pálya, hogy került a képbe, mert én úgy gondolom, hogy a következő lépésnek a Honvédségnek kellett volna lennie?

Igen, ez egy nagy dilemma volt számomra, mert erősen gondolkodtam azon, hogy elmegyek hivatásos katonának, vagy szerződésesnek, de ez a kérdés megoldódott a jelentkezési lap postára adása napján.

Az önkéntes katonai szolgálat és a kiképzői tevékenység után nem a Honvédség lett volna a logikus?

Logikus lett volna, de a laktanyai élet, számomra túl zárt. A rendőrségben pedig az emberekre való nyitottság tetszett meg. A szociális érzékenységem átlagon felüli, így értelemszerűen a segítés került előtérbe. Ezek bonyolult lelki folyamatok, de alapvetően mégis ezek határozzák meg döntéseinket.

És amikor sikerült a felvételi, akkor milyen gondolatok kavarogtak Önben?

Először is az, hogy vissza kell ülnöm az iskolapadba. És ugye egy főiskola, vagy egy egyetem után egy teljesen kötött rendszerbe. Reggel 7:40-től, délután 15:30-ig. Ez egy kicsit megrémített, hogy hogyan fogom bírni az egész napos koncentrációt. Meg ugye, már nem 19-20 éves vagyok. Van egy 20 éves öcsém és nem mondanám, hogy a kapcsolatunk olyan felhőtlen. Szóval azért előbukkannak a különbségek és ez volt az egyik félelmem, hogy hogyan fogok kijönni az osztálytársaimmal. Vártam. Nagyon vártam. Úgy gondoltam, hogy fizikálisan keményebb lesz és elméletben lesz kevesebb, de pont fordítva történt. Ami egyébként nem baj, de jobb lett volna, ha fizikálisan kicsit erősebb, megterhelőbb.

Egy kicsit a filmekből kiindulva...

A Honvédségből indulva ki inkább.

Tehát egy keményebb kiképzést várt?

Jóval. Nyilván, ha nagyon kemény lett volna, akkor most meg azt mondanám, hogy "Pfű! Ez bitang kemény volt, alig bírtam ki." Utólag visszagondolva azt mondom, hogy sikerült eltalálni az egyensúlyt. Érdekesen változik a megterhelés. A kiképzés során a fizikai, a tanév során a szellemi leterheltség volt a jellemzőbb. És most a csapatszolgálati képzés során újra a fizikális.

Melyek azok a tulajdonságok, amelyekben úgy érzi, hogy gyarapodott, mióta itt tanul? Mit adott Önnek ez az iskola?

A türelem. Türelmesebb lettem. Sosem voltam türelmes ember, de itt formálódtam. Szerintem az osztálytársaim most is azt mondják, hogy nem vagyok az, de ha láttak volna pár évvel ezelőtt! Szerintem ezen a téren fejlődtem a legtöbbet. Ennek nagyon örülök, mert mindig szerettem volna türelmes lenni.

Külső szemlélőként más fejlődést is látunk. Úgy tudom, hogy az Országos Tanintézeti Bajnokságon is sikeresen szerepelt?

Igen, ez így történt. A testnevelés- és önvédelmi órákon különféle rendőri intézkedések során alkalmazott technikákat tanulunk, mint például a bilincselést, és akik jól tudtak bilincselni megpróbálkozhattak a földharccal is. Akkor figyelt fel rám Balogh Zsolt tanár úr, bár titokban megsúgom, hogy valójában soha életemben semmi közöm nem volt a közelharchoz...

Az önvédelmi sportokhoz?

Igen, az önvédelmi sportokhoz. Láttam már karate bemutatót, de ennyivel ennyi. Akkor azonban már késő volt, besétáltam a "csapdába" (nevet) akkor már nem volt visszaút. Tanári javaslatra – nem győzöm hangsúlyozni, hogy ellentmondást nem tűrő tanács volt – indultam a versengésben. Először az iskolai válogatókon szerepeltem sikerrel, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a tanintézetek közötti versenyen első lettem és aztán jött az Országos.

Nem állítom, hogy nem szerettem volna jó helyezést elérni, nem szerettem volna megfelelni, de félelem nem volt bennem. Úgy voltam vele, hogyha megvernek, akkor megvernek. Az a pici, szükséges stressz és agresszió tört a felszínre. Gondolom ez így lehetett hatásos, mert egyébként a technikai felkészítésre nem maradt elég idő. Nagyon sokat beszéltem erről az osztályban, meg a suliban. Lehet, hogy unják is már, hogy "Jaj, ne nyomjam már magam, meg a tanárokat!" - de ha egyszer így volt és fontos volt a számomra... Egyszerűen nem tudom magamban tartani. Nagyon sokat segített Papp Orsolya alezredes asszony, Fürjész tanár úr, meg sokan mások, rengetegen, diákok, akik egymást is segítették. Nekem ez komoly szakmai munkának, profizmusnak tűnt. Lehet, hogy nem ilyen egy profi felkészítés, de nekem teljesen úgy tűnt. De tényleg, le a kalappal! Néztük a tévén a technikákat, elemezgettük őket, világszínvonalú versenyeken. Mire megkaptuk a ruhát a küzdelemhez, már teljesen egységet alkottunk. Ez nagyon kellemes érzés volt számomra. Lehet, hogy a honvédségi élmények törtek fel belőlem.

A sporttevékenységen kívül úgy tudom, hogy egészen szép eredményeket ért el a tanulás területén is.

Tanulgatok, tanulgatok, igen. Nem engedhetem meg magamnak 24 évesen, osztálytitkárként, hogy ne én legyek az első.

A tehetségek köztünk járnak

Ez egyértelmű.

Az élen kellett lennem, azt hiszem. Igyekeztem.

Ez konkrétan milyen eredményt is jelent? 

Nincs csak jelesem, akkor ez kitűnő. Ugye? (elmosolyodik)

Igen. Ezt nevezik kitűnőnek. Mennyire volt nehéz az egyetem után ezt a teljesítményt hozni? Az egyetemhez, főiskolához képest, mennyire nehéz ez az iskola?

Mondhatnám, hogy nagyon könnyű volt, de nem. Sokkal nehezebb volt. Másként volt nehéz. A főiskolán gyakorlatilag a szorgalmi időszakban nem szakítja meg magát az ember. A szociálpedagógia nem egy nehéz szak szerintem. Érdekes, vannak benne hasznos, praktikus dolgok, amikből feltűnően sok mindent tudok itt felhasználni. Nem is gondoltam volna.

Aztán következik a vizsgaidőszak, ahol egy hónapos, tényleg kőkemény tanulás következik. Ezek után nem volt könnyű megszokni itt a rendszerességet, az óráról órára történő tanulást, készülést, valljuk be nem is kevés tananyagból. Újdonságként lépnek be olyan elsőre érthetetlen tantárgyak, mint például a jog. Szóról szóra megtanulni valamit, amit igazából –akkor- még nem nagyon értünk, nagyon nehéz volt. Sosem voltam magolós. Mindig a megértésre törekedtem, ezért ez a fajta tanulás igencsak próbára tett. Rengeteg energiát kellett befektetnem.

És a befektetett energia megérte? Mit gondol arról, hogy a szóról szóra történő visszaadáshoz aránytalanul sokat kell tanulni? Az előbb említette, hogy a megértés fontosabb lenne. Megéri ez a szóról szóra visszaadásra fordítani az időt, energiát, vagy szívesebben töltené, idejét a megértéssel, az összefüggések láttatásával?

Ez olyan kétoldalú érme számomra, mert nyilván a szószerintiség a követelmény(!). Ha úgy nézem, megtanulom és visszaadom a dolgozatban, akkor jó jegyet kapok, amit a befektetett energiámból adódóan úgy gondolom, hogy megérdemlek, akkor igen, megérte. Viszont hosszútávon gondolkodva nem éri meg, mert nyilván nem tudom már azokat visszaidézni, amiket az első félévben szóról szóra megtanultam. Próbáltam ezeket is úgy megtanulni, hogy azért értsem nagyjából az összefüggéseket. Most, ha leülnék és megint egy órát foglalkoznék vele, lehet, hogy sikerülne felidézni, de most nincs előttem, nem tudnám visszaadni, az biztos. Én eleve olyan beállítottságú vagyok, aki a dolgok értelmét keresi, mert számomra az fontosabb.

A jövőre vonatkozóan szeretném megkérdezni, hogy mit szeretne elérni? Mi a cél?

Kutyás rendőr szeretnék lenni szívem szerint. Gyerekkori szerelmem a németjuhász kutya és ha lehetne választani, akkor kábítószer kereső kutyával szeretnék dolgozni. Aztán, ha kiöregszem – és a kutya is – akkor lehet, hogy átnyergelnék egy másik területre. Itt ismét megmutatkozik a szociálpedagógusi vénám, mert droghatás ért fiatalkorúakkal szeretnék foglalkozni a terápiájukban közreműködni. Ebből lehet, hogy semmi nem valósul meg, de most ezt egészen letisztult formában látom magam előtt.

Kívánjuk, hogy sikerüljön minden, amit szeretne az életben!

Köszönöm.